Az ezerarcú kór
Gondolkodtam, hogy kinek ajánljam e kötetet. Ajánlom betegeinknek - és nem csak a sclerosis multiplexben szenvedőknek, hanem minden betegnek - mert nincsenek egyedül szenvedéseikben, gyűjtsenek erőt mindennapi küzdelmükhöz. Ajánlom orvosoknak és nővéreknek, hogy találkozzanak egy kétségekkel küzdő, mélyen érző ember napi harcával. Ugyanilyen küzdelmet vívnak betegeink, akiknek ágyánál nap mint nap megvitatjuk a gyógyuláshoz vezető út ágas-bogas lehetőségeit. Ajánlom a vasutasoknak, mert ízes történeteket olvashatnak a kis (és nagy) állomások kicsit már távolibbnak tűnő világából. Ajánlom a média szereplőinek: hogyan lehet, sokak által elismert és kedvelt, magas színvonalú egészségnevelő műsort szerkeszteni, lelkiismeretes munkával, odaadással. Valójában ajánlom mindazoknak, akik kíváncsiak egy érző, sok szenvedésen keresztül ment ember őszinte világára.
Nehéz helyzetben van e kötet ajánlója, mert nem tagadhatja le, hogy elfogult az íróval szemben. Elfogult, mert hosszú évek óta ismeri a szerzőt, kicsit részese munkájának, mindennapi küzdelmeinek és így tagadhatatlanul életének is. Szekszárdi Miklós egy kivételes intellektussal megáldott, végtelenül érzékeny ember, aki nem tud más lenni, csak őszinte és kritikus önmagával és a körülette lévő világgal. Maga így vélekedik az írói kitárulkozásról: „...azt hiszem, minden író, még a kitalált történetekkel is, kicsit kiadja magát. Ad valamit az embereknek abból, ami valahol mélyen a szürkeállományának idegsejtjei között cikázik, azokból az ingerületekből, amit úgy hívunk: gondolat." S történeteiben beszámol a hosszú évek óta tartó harcáról a testét és lelkét gyötrő betegséggel, a sclerosis multiplexszel szemben, szívinfarktusáról, leírja fiatalságának vasutas élményeit, barátait, a média szereplő riporter sikereit és konfliktusait, egyszóval egész életét.
Magáról így vélekedik: „Én annyira gazdagon vagyok cizellázva testi-lelki bajokkal, hogy ha nem volnék ennyire ambivalens és időnként nem tudnék viccet - ha mást nem, fekete humort vagy öniróniát - gyártani a saját nyomoromból, már régen...."
Gondolataival erőt ad ahhoz, hogy a reménytelennek hitt pillanatokban is keressük meg a kiutat bajainkból, küzdjünk a holnapért. „Dühödt elszántsággal teker, s bár ez is egyre nehezebb, mégis boldognak érzi magát, mert a kabócák ciripelése, a fák és a növények fűszeres illata, a madarak hangja, a nap melege mind azt idézi, amikor feleségével Görögországban járt. Járt. Mozdulatait nem kötötte még gúzsba a fájdalom és a ki-kihagyó idegi vezérlés. Ilyenkor újra szabadnak érzi magát. A két kerék kerregő hangon viszi egyre csak előre a mozgás szabadságával, maga mögött hagyva huszonhét év kortünetét és ő egyszer sem néz vissza, akkor sem, amikor a távolban feltűnnek a maroslelei templom tornyai." Kerekezzen előre továbbra is az elkövetkező húsz évben, Miklós, csak előre, ugyanilyen elszántsággal, tenni akarással és szeretettel...
Végezetül hadd idézzek a nekem egyik legemlékezetesebb fejezetek egyikéből, Töfi a tengerimalac elmúlásáról: „Mert igazán azt szereti az ember, akiről érzi, őrá, a gondoskodására, a szeretetére van utalva, s akitől viszonzásul cserébe kap valamiféle érzést. Ilyenkor az ember szeret még több szeretetet adni. Talán már kicsit megszokássá, rutinná válik ez az érzelmi töltet. De amikor már nincs kinek adni, az éppen úgy fáj, mint a kapott szeretet hiánya."
Vécsei László
